Lehrstück Mária emlékének [1]

Közállapotaink Erdoğan Törökországával, Lukasenka Belaruszával kerültek egy színvonalra azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar társadalom semmi jelét nem mutatja annak az eltökéltségnek, amellyel ezek a népek szembefordultak elnyomóikkal – állapítja meg Lányi András. Majd felteszi a kérdést: ilyen körülmények között minek van még értelme az ebbe beletörődni nem kívánók számára? Válaszképpen a filozófus-író vázolja is egy lehetséges ellenzéki program körvonalait. Kifejezetten vitaindítónak szánva írását: a Válasz Online a Lányi által javasoltak közül többeknek megküldte a cikket még megjelenés előtt. Válaszaikat a későbbiekben közöljük.

Ellenzéken olyan csoportosulást értek, amely nem éri be a kormány eljárásainak bírálatával, és célja nem pusztán a hatalom megszerzése, hanem az uralom rendjének átalakítása. Ebben az értelemben ellenzék ma Magyarországon nem létezik, tehát programja sem lehet.

A hely, ahol ön áll

A nagy szovjet tömbből kiolvasztott kelet-közép-európai kisállamok számára 1989 után kétféle út kínálkozott:

• alkalmazkodni a globális cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok által diktált új világrend követelményeihez (ami a hozzánk hasonló, gyarmati sorból felszabadult országok számára teljes kiszolgáltatottságot jelentett: a természeti és kulturális erőforrások gyors felélését és kimerítését, egyenlőtlen nemzetközi csereviszonyokat, a társadalom kettészakadását);
• e cseppet sem virtuális veszélyek elleni védekezés reményében (és élve az ismerős csatlósszerep kínálta lehetőségekkel) fenntartani és megerősíteni az állami tekintélyuralom és bürokratikus abszolutizmus térségünkben hagyományos rendjét.

Orbán Viktor sikerének titka, hogy e kettőt egyszerre valósította meg. Uralma azonban csak addig volt kikezdhetetlen, ameddig a „kettős hódoltság” állapota nem vált tarthatatlanná: egyidejű függőségünk az európai multiktól, uniós pénzforrásoktól egyfelől, a keleti despotikus rendszerektől és az orosz energiaforrásoktól másfelől.

A harmadik út, a civil társadalom önrendelkezésén alapuló demokratikus fejlődés útja nálunk járhatatlannak bizonyult. A megkésett és felemás hazai polgárosodás erői nem tudták kiheverni a huszadik század során, különféle kényuralmi rendszerekben elszenvedett vérveszteséget. (A polgári elem, elsősorban a fiatalok menekülése Magyarországról ma is tart, ez napjaink egyik legtragikusabb folyamata.)    

Közállapotaink Erdoğan Törökországával, Lukasenka Belaruszával kerültek egy színvonalra. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar társadalom semmi jelét nem mutatja annak az eltökéltségnek, amellyel ezek a népek szembefordultak elnyomóikkal.