Este tizenegyig ott volt az 1956-os forradalmat elindító műegyetemi diákgyűlésen, másnap kart karba öltve vonult át a tömeggel a Bem-szoborhoz, ma viszont már csak a hátsó sorokban kap helyet a többi ötvenhatossal együtt a BME-n rendezett ünnepségen, amelyet, bár a rendszerváltás óta minden évben ők szerveztek, 2018-ban kisajátított az állam. A napokban 87. életévét betöltő Hajtó Ödönnek, a Magyar Mérnöki Kamara számos állami és szakmai díjjal elismert egykori alapító elnökének megvan a véleménye az emléknapon elpufogtatott politikai lózungokról és arról is, mi a baj a rendszerváltás óta regnáló kormányok demokráciafelfogásával. A forradalom leverésének évfordulóján az ő személyes élményein keresztül idézzük fel a hatvannyolc évvel ezelőtti eseményeket.

– Úgy tudom, egyfajta évfolyamfelelősként hajdanán két-háromezer fős névsora volt az egykori ‘56-os műegyetemistákról. Ma hányan vannak ezen a listán?

– Nincs nyilvántartva, hányan haltak meg közülünk, de már erősen hézagos a sor. Körülbelül háromszáz főnek küldtem ki idén a meghívót a szokásos október 22-i megemlékezésünkre, amelyet először 1990-ben tartottunk meg még Szabó Iván, Beke Tibor, Mécs Imre szervezésében. A rendszerváltás után hagyománnyá vált, hogy a Műegyetem aulájában jövünk össze 22-én, az eseményekhez hűen délután háromkor, amikor a nagy diákgyűlés kezdődött annak idején. 2018-tól viszont ki lettünk penderítve az aulából, „államosították” az ünnepségünket. A mi megemlékezéseink fényét olyan előadók emelték, mint Cseh Tamás vagy Varga Miklós. Ma már se verselés, se zenei performance nincs. Idén Gulyás Gergely beszélt pár percet, aki jóval ‘56 után született. Csak frázisokat mondott. Néhány „politikailag korrekt” ember beszélt, a zenekar eljátszotta a Himnuszt meg a Szózatot, de ‘56-os ember ott nem kapott szót. Mi, akik még élünk az ‘56-osok közül, ha nem hívnak, akkor is ott vagyunk 22-én 3 órakor. Az állami ünnepség végén átmegyünk a díszterembe, ahol terített asztalok mellett ünneplünk, lassan egy évtizede csak magunk között. Bár minket nem kérdeznek, meg se hívnak, a szervezőktől elvárnánk egy kis ünnepélyességet, mert az, hogy a különféle pártok bizalmát élvező emberek felállnak és szidják az ellenzéket, nem ünnepség. Engem az állami megemlékezésről akkor rúgtak ki, úgy 5-7 évvel ezelőtt, amikor – Schmidt Mária volt a fő szónok – pártunk és kormányunk megtisztelt azzal, hogy három percet adott a beszédemre. Én mérgemben három helyett tizennyolcat beszéltem, emiatt összeomlott a rendszer: a Duna TV stábjának már mennie kellett volna valami mást közvetíteni, Schmidt Mária is egy másik rendezvényre sietett volna… Én azt mondtam, nagyon sajnálom, de amíg mi ,‘56-osok élünk, miért nem minket kérdeznek?