Pomáz különleges, sokszínű zenei bölcsőjében ötven évvel ezelőtt született meg a délszláv muzsika legautentikusabb hazai tolmácsolója, a Vujicsics Együttes. Névadójukról, a repülőgép-szerencsétlenségben fiatalon elhunyt Vujicsics Tihamérról, a bartóki modellről, a zene egyesítő erejéről, a szomorkodni tudás fontosságáról, de a Zeneakadémián uralkodó állapotokról is kérdeztük az egyik alapító tagot, Borbély Mihályt.

– A hétvégi Budapesti Táncháztalálkozón jubileumi Vujicsics táncházat rendeztek. Ha nincs évforduló, akkor is járnak még zenélni ilyen alkalmakra?

– Persze! A miénk volt az első olyan együttes, amely nemzetiségi zenekarként kapcsolódott be a táncházmozgalomba 1975-ben, nem sokkal megalakulásunk után. Aztán néhány évvel később, az évenkénti táncháztalálkozók indulásakor szinte minden alkalommal jelen voltunk, de később is felléptünk ott nagyjából kétévente. Jó találkozni a régiekkel, akikkel együtt kezdtük, a Muzsikás, a Téka vagy a Kaláka tagjaival, és jó látni a felnövő generációkat is, a 16-18 éves fiatalokat, akik egy tánccsoportban vagy zenekarban folytatják azt, amit annak idején elindítottunk.

– A Vujicsics Együttes a pomázi táncosok kísérőzenekaraként alakult egy zeneiskolai közösségből. Az ilyen felállásoknak az ember nem jósolna túl hosszú együttműködést, önök között mégis erős kohézió alakult ki. Mi tartotta annak idején együtt a társaságot?